?Ezt ?követően Cuchulain a halál ösvényére lépett, lesújtva minden ellenségre
és lefejezve őket. Írország népe félt a hirtelen támadástól, ezért minden
idegenre gyanakodva nézett. Még Cainbile hárfásait is ? akik azért érkeztek,
hogy barátságból zenéjükkel a katonákat szórakoztassák ? ulsteri kémeknek
hitték, és kíméletlenül elűzték a táborból. Az észak felé menekülő hárfások Lia
Mor sziklái között félelmükben szarvasokká változtak, mert egyszerre voltak ők a
zene és a varázslat emberei?? A kelta vidék rendkívül gazdag mitológiában és
régi történetekben. A távoli múltból istenek, óriások és hősök köszönnek vissza,
akiknek hírneve a homérosziakéval vetekszik. Írország, Skócia és Wales bárdjai
tőzegből rakott tüzek mellett, nagy termekben és falusi viskókban mesélték
történeteiket, amelyek nemzedékről nemzedékre szálltak, több száz éven
keresztül. Michael Foss a jó mesélők ráérzésével tiszteletben tartja annak a
kornak a légkörét és érzésvilágát, amelyben a történetek először elhangzottak,
valamint a kelta mesék azon jellegzetességét, amely szerint a jellem, az
emberség és a humor sokkal fontosabb, mint a mitológiai jelentés. Ezeknek a
történeteknek a szereplői elsősorban az élet sokszínűségét és izgalmas mivoltát
dicsőítik: az ünneplést és a gyászt, a vadászatot és a hajtást, az evés-ivást, a
harci vágyat, a küzdelem bátorságát és a kicsorduló vért, a tiszteletre méltó
halált. Még az ?istenek? is ? amilyen a durva és kövér Dagda, vagy a gonosz
Morrigan ? inkább varázslók vagy különleges emberek, mint istenségek.
Viselkedésük sokkal inkább hasonlít a pantomim jókedvű és szeszélyes
szereplőiéire, mint az olimposzi istenek fontoskodó és gőgös magatartására. ?
?Nálunk az a szokás? mondta az egyik bárd a walesi Mabinogionban, ?hogy amikor
betérünk