Idősebb Alexandre Dumas-nak (az ifjabbik az ő balkézről való fia) már a
vezetékneve kész regény, apai nagyanyját, egy elszegényedett francia nemesúr
bennszülött rabszolga kedvesét hívták így egy tengerentúli ültetvényen. Az
ültetvény csődbe ment, a kedvest elvitte a járvány, a francia nemesúr hazájába
megtérvén gondolt egyet, és négy gyermekük közül a legidősebbiket mégiscsak
magához vette örökösének (a többieket eladta rabszolgának). Ez a sarj idővel
Napóleon tábornoka lett, kegyvesztetten, korán szállt sírba, s legfőképpen
ambíciót hagyományozott fiára, aki a jogi pályán indult el, de a színház
vonzereje az irodalomhoz térítette. 1844-ben Párizsban szétkapkodták a
folyóiratot, amely folytatásokban közölte minden idők egyik legszórakoztatóbb,
legfordulatosabb kalandregényét. Valódi hőse igazából a negyedik testőr,
D'Artagnan. A címben foglalt hármak ? akik közül, ha igaz, és már miért ne
lehetne, Athost Victor Hugóról, Porthost önmagáról, Aramist pedig Alfred de
Vignyről mintázta Dumas, tollvégre kapva mintegy a nagy romantikusok élbolyát ?
előbb párbajoznak vele, majd csapatukba fogadják (Egy mindenkiért, mindenki
egyért!), utóbb meglengetik előtte tollas kalpagjukat, mert maguknál különbnek
ítélik. Csupán a kezdet, hogy Richelieu bíboros fondorlatát keresztülhúzva ő,
csakis ő óvhatja XIII. Lajos nejének, Ausztriai Annának jó hírét? A történelmi
melodráma felejthetetlen figurái időközben önállósultak, színpadi, filmes
átdolgozásban az egész világ ismeri őket. Kérdés, hogy mennyire jól. Mégiscsak
más az igaziba belekóstolni: aligha véletlen, hogy ezen a pompás történeten
lelkes olvasók nemzedékei nőttek föl.