Negyvenes éveinkben, erőnk teljében sokféle értelemben elérünk a csúcsra. Ez a
?hegytető? az életközép, innen lehet a legmesszebbre látni, a még meglévő
távlatokat, de a már kirajzolódó határokat, korlátokat is átélni. Önkéntelen
ráámulás, rádöbbenés következik be ilyenkor, annak megtapasztalása, hogy akár
teljesültek a gyermekkori fantáziák, akár nem, már nincs többé az az érzés, hogy
mindenre van még idő. Bizonyos perspektíva már bezárult, már nem ?minden?
lehetséges, csak annyi, amihez az életalapokat eddig megteremtettük. Kénytelenek
vagyunk felmérni, mit értünk el, és még mik a (reális) lehetőségeink.
Számadásunk sokkolóan hozhatja felszínre az eredményeinkkel való elégedetlenség
fájdalmát és a ?Hova vezet mindez??, ?Mi értelme van az egésznek?? ?Merre,
hogyan tovább?? nyugtalanító kérdéseit. Közben testi, lelki, kapcsolati és
életérzésbeli változások is szembesítenek minket a kisebb-nagyobb
veszteségekkel, a ?külső? és a ?belső? bizonyos mértékű átalakulásával. Mindez
átrendezést kíván és átrendeződéseket indít. Az öregedéssel aztán újabb kérdések
kerülnek előtérbe. Kiért, miért él az idős ember? Kinek fontos a világban? Ki
törődik vele? Milyen célok váltják meg a széthullástól, és hogyan találjon erőt,
indítékot a további küzdéshez? Hogyan segíthető emberi méltóságának,
identitásának védelme és megőrzött értékeinek továbbadása? Nincs egységes
?megoldásrecept?, csak individuális utak és lehetőségek. Közelítésünk ezért az
egyedi, páratlan, egyszeri személyiség élményvilágának optikájából szemléli és
követi az élet második félidejét. Rólad, rólam, rólunk szól, valóságközeli
módon, ahogyan a történések erőrendszerében, a sorsmenet dinamikájában
végigküzdjük az utat, keresve a célját, értelmét, értékét. Személyes
tapasztalataim kiegészítő adalékok ahhoz, hogy a legkisebb károsodással a
legkedvezőbb kifejlet felé haladjunk, az elérhető legjobb életminőségben.