Az egyház minden fontosabb ünnepe a régi napszertartásokon alapul. Hányszor
öntötte az egyház a kereszténység új borát a pogányság régi tömlőibe: a
Yule-tide, a pogány karácsony, a nap északra fordulását ünnepelte, a régi
nyárközépi ünnep pedig még mindig él Írországban és a kontinensen is Szent Íván
napjaként, amikor is tüzeket gyújtanak, amiket körbetáncolnak keletről nyugatra
a nap látszólagos mozgását követve. A nyár végi pogány mindenszentek a
szomorúság ideje volt, a nap dicsőségének hanyatlása, ugyanakkor aratási
ünnepség is, mellyel köszönetet mondtak a napnak a gabona és a gyümölcsök
megérleléséért hasonlóan a betakarítást követo kukoricafosztáshoz, vagy a ma is
élő hálaadáshoz, mikor téli készletünk eltevésével dicsőítjük a minket bőséggel
megajándékozó istent. Pomona, a gyümölcsök római istennője szolgáltatja
számunkra az aratási oldalát a mindenszenteknek. A kelta nyárvége? napja az az
időszak volt, amikor szellemek foként gonoszak járták a vidéket. Az istenek,
akiket Krisztus trónfosztott, csatlakoztak a rosszakaró csoporthoz. Az egyháznak
az év azonos idejére november 1-re eső mindenszentek és mindenlelkek napja
hozzájárult a halottak visszatérésének gondolatához, a teuton május előesti
boszorkánygyülekezete pedig vénségei és az őket kísérő állatok segítségével
ünnepelte október 31. éjszakáját.