Egyre több üzenet érkezik mostanában a túlvilágról: olyan, a szocialista
kultúrpolitikában jelentős szerepet betöltő személyek (Király István, Ortutay
Gyula, Molnár Gál Péter) naplóit olvashatjuk el, akiknek a dilemmái,
problémafelvetései a ma embere számára sincsenek minden tanulság nélkül. A
hierarchiában az említetteknél ugyan lejjebb helyezkedett el Szerdahelyi István
irodalomtörténész, esztéta, de azért az 1980-as években vitathatatlanul a magyar
szellemi élet egyik irányítójának számított, mint afféle főcenzor. A 2017-ben
rákban elhunyt Szerdahelyinek meg kellett érnie, hogy élete két értelme ? mert
kettő is volt neki! ? semmivé vált, szertefoszlott: megbukott a szocializmus, és
az intézményesült irodalmi életből is kiszorult az az értékrend, amelyet ô élete
végéig vallott. Ez a rendkívül ellentmondásos, megosztó személyiség
kordokumentum-értékű életútinterjújában a maga szertelen, provokatív módján, a
humor fegyverét is rendre bevetve arra kér minket, hogy tűnődjünk el két roppant
érdekes kérdésen: 1. Milyen vívmányai voltak ? már ha voltak ? a szocialista
kultúrpolitikának? 2. Mi a posztmodern öröksége? A kötet sava-borsa Szerdahelyi
csípős iróniája. ?A szocialista rendszer oly unalmas volt, mint egy nyakig
gombolkozott nagymamákat mutogató peep-show, az meg, ami követte, izgalmasabb
még a tévébeli mosóporreklámoknál is, ami nem kis szó.