Várnagy Márta a szeizmográf érzékenységével rajzolja fel, lépésről lépésre
haladva, apró lélegzetvételekkel a maga belső leltárát arról a nemzedékek óta
bennünk gomolygó, fojtogató, elvontságában is fájdalmasan konkrét fogalomról,
amit a háború jelent. Töredékekből, emlékakkordokból, dallamokból és képekből
kibomló rövidtörténeteinek hol erősen lüktető, hol riadtan, borzongva
nekiiramodó aritmiája itt egyfajta szervező erő. Mert a látványnál, a háború
borzalmainál fontosabb a látvány keltette gondolati és érzelmi hullámzás. A
közvetlen szemlélet illúziója helyett az egyediből átsugárzó lényeg érdekli.
Ezért lehet a ráismerés a múltkeresés legfontosabb pillanata. Mintha
otthonosabban mozogna az erkölcsi lét tiszta ábrái közt, mint a fogható
világban. Innen a balladás retorika, a szövegzene, a tárgyi világ puszta
leírásában rejlő költői lehetőség megragadása. Azért ne ijedjünk meg: ?az
örvényt kutatva újabb örvényekre lelő? ember traumája valamelyest feloldódik az
emlékmunka során, és a tükörcserepek jól kivehető, karakteres képpé állnak
össze. Turczi István