Faulkner utolsó művét tartja kezében az olvasó. Mintha csak pihenni,
megkönnyebbülni akart volna az amerikai Dél s az emberiség jövőjét-útját nem sok
optimizmussal szemlélő nagy író: a gátlástalan Snopesokról szóló trilógia
harmadik darabja, a Kastély (1959) után végtelenül derűs regényt alkotott, amely
egyben életművének egyik csúcsa lett. A Zsiványok-ban tehetségének azt az
oldalát csillogtatja meg, amelyről többnyire elfeledkezünk, noha számos
könyvében felfedezhető, igaz, sötétebb árnyékok közé szorulva: a humorérzékét.
Hisz mi lehetne annál kacagtatóbb, mint amikor a nagyapa, Lucius Priest
részletesen elmeséli (feltehetően tizenegy éves) unokájának, miképp kötötte el ő
tizenegy éves korában, a század elején a maga nagyapjának automobilját, a
legelsőt Jeffersonban, két zsiványtársával, a néger kocsis Ned William McCaslin
Jefferson Mississippivel és a félvér indián istállómester-helyettessel, egyben
önjelölt sofőrrel, Boon Hogganbeckkel, hogy nekivágjanak a világnak, s
árkon-bokron-iszaptengeren át meg se álljanak - egészen a szomszéd állam
fővárosáig, Memphisig, ahol másnp - ráadásul egy nyilvánosházban! - arra
ébrednek: nincs már automobiljuk, van viszont helyette egy öszvértermészetű
versenylovuk? S ez még a kalandoknak csak a kezdete. A régi és az új világ
mezsgyéjén kóborolnak a Zsiványok hősei. A rabszolgaság számukra már csak
egzotikus emlék (igaz, a memphisi Beale utcában már készülőben az új: a gettó),
a 20. század technikai korszaka még egzotikus ismeretlenség. A nagyapa
elbeszélésére figyelő, azon nevelkedő, emberséget-tisztességet abból tanuló
unoka pedig talán 1950-ben született. Ő a faulkneri életmű legifjabb, legmaibb
szereplője: kortársunk, aki velünk együtt hallgatja a történelem számunkra is
érvényes meséjét.