Két megjelent könyv, s még kiadatlan kéziratok és színdarabok jelzik a mű
írójának irodalmi útját. Hatalmas élettapasztalata, s különös világlátása ebben
a nem mindennapinak mondható könyvben is tükröződik. A téma örök, ahogyan a
női-férfi princípium is. A főszereplő ugyanakkor a világ egyik legizgalmasabb
alakja, kiben ott tükröződik a férfi lényegisége, ami azonban a nő nélkül mit
sem érne. Giacomo Casanova erőtere még ma is épp oly erős, mint volt anno. Ezért
van az, hogy az író maga, s mind, aki olvassa e könyvet, önmaga is Casanovává
vált és válik, ha csak egy röpke pillanatra is. Kívánunk kellemes, könnyed és
vidám átalakulást! Leírás ? De hát, Uram! A világ összes nőjét nem lehet
meghódítani (Vittorio, Casanova szolgája, nem ezt a szót használta itt!) Mire
Casanova lakonikusan így felelt: ? De legalább törekedni kell rá, Vittorio!
Legalább törekedni kell rá! Kiknek nem ajánlom e könyvet? ? a prűdöknek,
szendéknek és álszenteknek ? akiknek a szex semmit nem jelent, vagy legalábbis
ezt hazudják maguknak ? azon keveseknek, akik nem szeretnek gondolkodni és
nevetve szórakozni Viszont ajánlom ? azon hölgyeknek és leányoknak, akik
szeretnék megérteni a férfi lélek mozgatóját és gyökerét ? a derék ifjaknak,
hogy tudják, mire számítsanak a kalandok útján, s felismerhessék magukban az ott
rejtőző ?Casanovát? ? az old-school érett úriembereinek, akik e tükör által jó
érzéssel könyvelhetik el, nem véletlenül azok, akik ? mindazoknak, akik képesek
kacagni az önmagát a létezés koronájának képzelő férfi esendőségén Részlet a
könyv Tévedéseim című fejezetéből: Első Epizód melyben a mohóság fátyla foszlik
szerte Bár még fiatal voltam, de már nem szűz ? s életem nagy részét a másik
nemhez való vonzódás, s az e körüli ténykedés töltötte ki ?, amikor egy kétes
hírű barátom szimpatikusan szerény és csinos húga úgy döntött, én leszek az
alkalmas és kitüntetett személy életében, akinek szüzességét ajándékozhatja. Van
e férfi, aki egy ilyen ajánlatnak nemet tud mondani? Az idő alkalmasnak
látszott, más dolog nem zavarta életemet, s övét sem, így egy egész hétvégét
szánhattunk az ígéretesnek vélt kalandra. Az albérleti szobám tűnt
legalkalmasabbnak e célra, mert egyedül lehettünk, senkitől nem zaklatva,
kényelemben ágyat s fürdőt illetően, de a gyertyák, a bor, s az illatos füstölők
sem hiányoztak. Minden együtt volt az alkalomra, s amikor a csengő megszólalt, s
ajtót nyitottam a lánynak, halvány bizsergés futott végig gerincemen, az a jó
érzés, hogy vég nélküli mennyei örömök elé nézünk hamarost. Ismertük már egymást
régebbről, így a hellyel való ismerkedés közbeni könnyű csevej után már
átöleltem Őt. Karcsú derekánál fogva finoman magamhoz vontam, s arcunk
közelségében halk szavakat váltva lélegeztük be egymás langyos leheletét. A
vérem felpezsdült. Fiatalos hévvel már vontam volna Őt az ágy felé, de megálljt
parancsoltam a késztetésnek, mert éreztem, hiba lenne a sietség révén
elpazarolni ezt az élet felkínálta ritka nemes csemegét. Az ágyra dőlve, fejét
karomra fektetve beszélgettünk, s én úgy döntöttem, felfedezem csinos és kedves
kis lényét. Bársony szőke haja karomra omlott, egyik kezem ujjaival keskeny, de
szép arcát simogattam, másik kezem törékeny alkatán futott le, s fel, élvezve a
nemes női formát, a test kecses, formás hajlatait. Szürkéskék, égszínű szemeit
lehunyta egy-egy pillanatra, s én meg voltam győződve arról, hogy élvezi a sors
kegyelme által nékünk ajándékozott áldásos helyzetet. Kezünk néha összefonódott,
s konstatáltam kissé száraz bőrének furcsa tapintását. Tudtam, nem a művelt,
gazdag, kifinomult, fizikai munkát sosem látott nők világához tartozik, így nem
lepődtem meg a vélt tapasztalaton. Egyetlen dolog volt, ami furcsán hatott rám?
A Napló című fejezetből: ??.. 1767. 10. 02. Ma végre szembetalálkoztam a
halállal. Kerülgetett immár az elmúlt négy év során, s árnya hol itt, hol ott
vetette rám sötét sziluettjét. De ma ott volt. A ravatalon atyám, pártfogóm és
barátom teste aszottan, összeesve, viaszbábuként, mintha valaki tréfát űzni
szeretett volna, de mégis, jól érzékelhetően, a ravatal mellett, egy nem látható
trónon, ott ült Ő, a teljes valóságában, fenségében és rettenetében, maga a
Halál. Beszédek voltak, s minden visszaemlékező és magasztaló mondat mögül,
mintegy cinizmussal kevert gúnnyal kimosolygott a jelenlévőkre azzal az erős
szándékkal, mely azt sugározta: ?áltathatjátok magatokat, szerethetitek egymást,
gondolhatjátok, hogy nem vagytok egyedül, becsaphatjátok magatokat, de lám,
ímhol a bizonyság: melyikőtök szeretne oda mellé feküdni?? S belém hasított a
gondolat. Valóban, bárki is voltál, lettél, vagy lehettél volna, bármit is értél
el az életben, akárhányan szerettek, avagy gyűlöltek, hogyan szólítottak,
szolgáltak, vagy vetettek meg, bármi is az, amit nyomot hagyva letettél a
világban, egyedül megyünk a halálba? 1767. 10. 04. Ma szépen telt a nap. Új
remények csillantak az esti bál fényes pompájának tükrében. Előre, mindig csak
előre az élet izgalmakkal és gyönyörökkel teli kertjében ? ez volt a mozgatóm,
jelszavam és akaratom életem eddigi éveiben?, de ma eszembe jutott: keleten,
midőn az élete utolsó harmadához ér az ember, lassan kivonul belőle. Ha kell,
átadja teendőit, elmélkedésbe, magányba, meditációba vonul, éppen akkor, amikor
élvezhetné mindazt, amit elért. Soha nem értettem. Most már tudom, hogy ez
mennyire fontos. Felkészülés az élet legfontosabb és legmagasztosabb
történésére. Ahol nincs kire számítanunk, ahol csak magunk vagyunk a kongó
üresség ijesztő magányával, amikor számot kell vetnünk önmagunkkal, de oly
őszintén és oly mélyen, hogy abba belehal az ember. Akit készületlenül ér a
halál, annak szenvedése mérhetetlen. Ezt tudják ott keleten. Ez az a bölcsesség,
mely áthatja tudatuk minden zegét-zugát. Ezért vonulnak ki az életből, mintegy
felkészülve arra, hogy a magány eljöttével mosolyogva nézhessenek a halál
szemébe, s mondhassák félelem nélkül: ?nézd, itt vagyok, s nem félek, mert
ketten vagyunk, Te, meg én!? 1767. 10. 05. Hunyó parazsa alól ma fellobbant
bennem a szerelem. Meglepetésszerűen, a semmiből bukkant fel Ő, bár a minapi bál
forgatagában összeakadt tekintetünk, de mint ezer ilyen pillantásból soha, még
érintés sem fakad, most, mintegy vulkán, felrobbant a lényem! Mosolya kedves és
fénylő, haja tépett, termete pompás mind alakra, mind méretre, kacaja sokat
ígérő, pillantása visszafogott, de igéző? Mit mondhatnék róla? Szép. Nő. Az
utolsó porcikájáig. Meghódítom, ha addig élek is!