Két évvel ezelőtt kinyitottunk a padláson egy vén koffert, és találtunk benne
egy csomó magnószalagot. Kiderült, hogy anyám magnóra mondta élete rejtett
titkait. Hónapokig ült a félhomályos szobájában, és mesélte a csodákat. Hogyan
volt kislányként vadul szerelmes egy családos főpincérbe, hogyan szeretett bele
az apámba, milyen keserves nászéjszakájuk volt egy jéghideg vonatban, elmesélte,
hogyan vesztette el a szüzességét és esett velem teherbe; mit érzett, amikor én
a méhében voltam, és belülről adtam neki életjeleket. Kincset találtunk a
kofferben. Gyerekeim a kazettákat legépeltették, és elolvastam a kéziratot.
Sírógörcsöt kaptam. Soha így nem sírtam még. Üvöltöttem. Ha meghallotta a
túlvilágon, bizonyára ő is megrendült. Nem nekem mesélte az emlékeit. Saját
magának. Nem is remélte, hogy én ezt a csodálatos monológját valaha megtalálom.
Saját színházamban nemcsak életem főszerepét játszom - de a mesém hallgatója is
én magam vagyok. Én már öregen, neves íróként bukkantam erre a kincsre. Úgy is
hív néha: Az én író fiam. Dolgozni kezdtem rajta, hogy a hangja könyvvé váljon.
Nagy mesélő volt. Könyve teli van humorral, derűvel, kacagással -- és
tragédiával. Életem legszebb művének - művünknek - tartom ezt a könyvet. NEM
HITTEM VOLNA, HOGY VALAHA TÁRSSZERZŐJE LESZEK HOLT ÉDESANYÁMNAK. Azt hiszem,
példátlan, hogy egy író az anyja szemével látja meg önmagát. Az a szem, amivel ő
látott, egy bölcs asszony tekintete volt. Nagy tanítás rejlik minden meséjében.
Az ő titkos könyve tanít meg, hogyan kell a pokolban is vidáman élni.